Van - illetve már csak volt - az Október 6-a utca 9. számú ház földszintjén, a Zrínyi utca sarkánál egy első ránézésre üzletnek látszó helyiség, ahol régebben a Televideó árusított műsoros kazettákat. 2001. november 26. óta a kirakatot érdekes, régi, műszaki berendezések teszik vonzóvá, hogy felhívják az arra sétálók figyelmét egy kuriózumra: itt látható a Magyar Televízió Technikatörténeti és Műsor Múzeuma.

A kiállított anyag összegyűjtése, felállítása, gondozása és rendbehozatala lényegében egyetlen ember, Koreny János elektromérnök, műszaki fejlesztő lelkesedésének és tudásának köszönhető. Ő egyike azoknak, akiknek a szakmája azonos a hobbyjukkal. 1956-tól részt vett a Posta Kísérleti Intézettel közös fejlesztésekben, az első tévéközvetítéseknél pedig már a műszaki kocsiban segítette az adást. Tanúja volt mind a műszaki változásoknak, mind a műsorok alakulásának, és idejekorán felismerte, hogy itt most tévétörténelem formálódik. Elkezdte hát gyűjteni a leselejtezett alkatrészeket, berendezéseket és mindent, ami a legkisebb módon is kapcsolódik a magyarországi televíziózás fél évszázados múltjához. Ebből jött létre ez a fantasztikusan érdekes műszaki és műsoros közgyűjtemény, amelynek minden darabjáról, elrendezéséről sugárzik a szeretet és hozzáértés.

 

 

Az első terem a televíziózás technikai őskorát dolgozza fel tisztelegve az elődök: Mihály Dénes, Babits Viktor, Nemes Tihamér, Goldmark Péter s a többiek emlékének, akik a század első felében fáradoztak a távolbalátás létrehozásán.

 

 

 

A középen álló PYE MK 3 őskamera vette fel 1957-ben a Hősök terén az első közvetítést, Május 1-jét. Körötte kamerák, magnók, képrögzítők, képlassítók, korabeli televíziós készülékek, bennük ismerős fotók: Tamási Eszter, Lénárd Judit, Varga József, Takács Marika és mások. A tárlók apróbb-nagyobb alkatrészei is a műszaki fejlődés hordozói.

 

 

 

A második terem stúdiónak van berendezve. A fekete-fehér és színes kamerákon túl itt már reflektorok, monitorok, gémes mikrofon, inzertgép, az adásokban használt óra is láthatók, a díszletben pedig az egykori Cicavízió eredeti bábfigurái, élükön Mazsolával. Koreny úr addig mesterkedett, amíg ezek a kiselejtezett berendezések újra életre keltek, és ma a szomszédos vezérlőből újból működtethetők. Egyik sem holt, mind vall a múltjáról. Öröm látni a régi telerecordert, a keverőket, a falakon a műsorok díszletterveit, az ismerős feliratokat, monoszkópokat, külföldi dokumentumokat. És a raktárban további „kincsek” várják második újjászületésüket.

 

 

 

 

A harmadik szoba a „vetítő”, a megszerzett mintegy 750 műsoros kazettáról a látogató megnézhet mostanában nem, vagy alig elérhető régi műsorokat is. Falán régi mikrofonok, és a televíziózásról szóló karikatúrák, rajzos viccek is megtalálhatók.

Hogy mindez így megmaradt, Koreny János érdeme. Külföldi gyártókkal alkatrészekért levelezett, cserélt, vásárolt, szétszedett, összerakott, hogy aztán önzetlenül elénk mind elénk tárhassa: nézzétek!

Szomorúsága csak az, hogy követője nincs, mert ide nem elég a muzeológus, ha nem restaurátor szakember! De azért saját technikatörténeti kutatásait megírta könyvben, „A Magyar Televízió története” címmel.

Szép ez a kiállítás, hasznos, tanulságos különösen azoknak, akik média-, vagy technikatörténettel foglalkoznak. Szórakoztató, nosztalgiára csábító azoknak, akik csak nézték az egykori adásokat, vagy az elsők között ülhettek be valamelyik stúdióba. Érdemes megnézni, elolvasni és meghallgatni amit kínál. Hétfőnként és szombatonként 10-14 óra, szerdai napokon 14-18 óra között –ha tehetik–, csöngessenek be Koreny János birodalmába! Megéri.

Belváros-Lipótváro, Hegyvidék / Muzsay András

Működő matuzsálemek emlékei

Az igazi jó dolgok általában akkor születnek, ha egy megszállott ember tekintet nélkül minden nehézségre tűzön-vízen át keresztülviszi elgondolását. Esetünkben a megszállott ember Koreny János elektromérnök, műszaki fejlesztő, a Magyar Televízió immár nyugdíjas dolgozója, az elgondolás pedig a Magyar Televízió Technikatörténeti és Műsor Múzeumának létrehozása.

Koreny János egyike azoknak, akiknek a szakmájuk azonos a hobbyjukkal. 1956-tól részt vett a Posta Kísérleti Intézettel közös fejlesztésekben, az első tévéközvetítéseknél pedig már a műszaki kocsiban segítette az adást. Tanúja volt mind a műszaki változásoknak, mind a műsorok alakulásának, és idejekorán felismerte, hogy itt valami történelem formálódik. Elkezdte hát gyűjteni a leselejtezett alkatrészeket, berendezéseket és mindent, ami a legkisebb módon is kapcsolódik a magyarországi televíziózás fél évszázados múltjához. De hogy ez közgyűjteménnyé is válhasson, előbb a TV székház aulájában rendezett be vitrint, majd némi támogatással megszerzett egy felszámolás előtt álló kazettaárusító helyiséget.

Munkájának eredménye az Október 6-a utca 9. számú ház földszintjén (a Zrínyi utca sarkán) nemrég megnyílt kiállítóhely, amelynek gyűjteményvezetőjeként hétfőn és szombaton 10-14, szerdán 14-18 óra között áll a látogatók rendelkezésére munkatársával, Farkas Irén elektromérnökkel. A sétálgató külföldiek már felfedezték, (az ismertetők angolul is olvashatók), a magyar közönség még kevésbé ismeri. Látnivaló pedig bőven akad a három szobában, de még az utcai kirakatokban is, amelynek minden darabjáról, elrendezéséről sugárzik a szeretet és hozzáértés.

Az első terem a televíziózás technikai őskorát dolgozza fel tisztelegve az elődök: Mihály Dénes, Babits Viktor, Nemes Tihamér, Goldmark Péter és mások emlékének, akik a század első felében fáradoztak a távolbalátás létrehozásán. 

 

 

 

 

 

A középen álló PYE MK 3 őskamera vette fel 1957-ben a Hősök terén az első közvetítést. (Május 1-jét, Kádár Jánossal). Körötte stúdió- és kézi kamerák, magnók, képrögzítők, képlassítók, korabeli televíziós készülékek, s képernyőjükön ismerős fotók.

Az eltávozottak is: Tamási Eszter, Lénárd Judit, Varga József, Takács Marika. A tárlók apróbb-nagyobb alkatrészei is a műszaki fejlődés hordozói.

 

 

 

 

 

 

A második terem stúdiónak lett berendezve. Itt már a kamerákon túl reflektorok, monitorok, gémes mikrofon, inzertgép, az adásokban használt óra is láthatók, a díszletben pedig az egykori Cicavízió eredeti bábfigurái, élükön Mazsolával. Koreny úr addig mesterkedett, amíg ezek a leharcolt berendezések újra életre keltek, s a szomszédos vezérlőből ma is újból működtethetők. Kezdetben évekig nem tudtak élőben adni, így még a bemondók is előre felvett filmszalagról mondták a szöveget, a hírekhez pedig kapcsolták a Rádió stúdióját.

Fantasztikus látni a régi telerecordert, a keverőket, a falakon a műsorok díszletterve it, az ismerős feliratokat (filmszakadás, műszaki hiba), monoszkópokat (köztük a világ egyetlen gyermek-monoszkópját). És a külföldi dokumentumokat (így Nipkow tárcsás mechanikus tévémasinája képét) is, — mert egyik sem holt, és mert mind vall a múltjáról.  

 

 

 

 

 

A harmadik szoba falán régi mikrofonok, sőt a televíziózásról szóló karikatúrák, rajzos viccek is megtalálhatók. A megszerzett, mintegy 750 műsoros kazettáról a látogató itt levetíttethet magának mostanában adásba nem tett, vagy alig elérhető régi műsorokat is.

Hogy mindez így megmaradt, Koreny János érdeme, aki régóta levelez külfölddel alkatrészekért, gyűjtőkkel cseréért, vásárlásokért és aztán önzetlenül elénk tárja: nézzétek! (Közben pedig saját technikatörténeti ku

tatásait megírta könyvben, A Magyar Televízió története címmel.) Utánpótlása nincs, mert ide nem elég a muzeológus, ha egyúttal nem restaurátor szakember is!

Mennyit tanulhatnának mindebből a médiaszakos újságíró és műszaki hallgatók, munkatársak! Mennyi örömet okozhatna azoknak, akik kedvenc művészeiket, műsoremlékeiket, saját készülékeiket, idézhetik fel ezek között a falak között! Hát még ha Koreny János mesélni is kezd!

El kell menni, meg kell nézni, meghallgatni!…

M.A.

Magyar Nemzet / Pest-Buda melléklet / Muzsay András /2002. február 19.

 *

A Televíziómúzeum helyén, a Belvárosban ma már nem találni semmit. A Magyar Telvízió egyszerűen kiürítette a helyiségeket, “Koreny János birodalmát” megszüntette, a műszaki kincseket számomra ismeretlen helyre szállították. A berendezések egy része a Millenárison 2007-ben megrendezett Intervízió kiállításon felbukkant ugyan, de folyamatos kiállításként - tudtommal - azóta sem látható sehol. Ígéretek szerint majd egyszer, valahol újra megnyílik…

*