Füstjelektől a számítógépig

Amióta ember él a Földön, már nagyon sok jelzőt ráaggattak, volt már homo sapiens (a gondolkodó ember), azután homo ludens (a játszó ember), a 21. század embere szerint az emberre illő legkorábbi jelző leginkább az „informaticus” lehetett volna, ha az informatika kitalálására nem kellett volna egészen a 20. századig várni. Az embernek ugyanis - amióta csak emberekről beszélhetünk - állandó információ éhsége, illetve információ átadási (továbbítási) késztetése van. Az ősember dobolt és füstjeleket váltott, nagyon valószínű, hogy a baráti törzsek kiépítették a maguk kódrendszerét, amivel jelezni tudták egy nagyobb vadcsorda feltűnését vagy az ellenség közeledtét és még sok minden mást is, amiről – sajnos - néhány üreges csonton, ütésnyomokat viselő lapockacsontokon és barlangrajzokon kívül nem sok tárgyi emlékünk maradt.

Aztán az ember feltalálta a képírást, majd a betűírást, az inkák a csomóírást, tehát az információt nem csak átadni, hanem már tárolni is tudta, majd azt is kitalálta, hogyan tudja ezt a már eltárolt információt nagyobb távolságra átvinni (pl. futárok). A betűk továbbítására az első emlékeink i.e. 1180-tól vannak, ekkor jelent meg Görögországban az első fénytávíró, ami kódolt fényjeleket használt fel az üzenetek továbbítására.

Ettől kezdve az üzenetátvitelre vonatkozó találmányok megjelenésének nem volt határa. Néhány mérföldkő: 1794-ben Claude Chappe készítette el Lille és Párizs között az első „professzionális” optikai (szemaforos) távírót, Azután feltalálták az elektromosságot, utána szinte azonnal – 1809-ben - megjelent az első, Sömmering bajor professzor feltalálta elektrokémiai távíró, aminek számos problémája volt, a nehézkes leolvasástól kezdve egészen a meglehetősen rövid távolságú alkalmazásig.

A problémákat egy jó hírű amerikai festőművész, Samuel Finley Breese Morse oldotta meg, aki rövid és hosszú jelekből álló kódokat küldött el két vezetéken – a jelismétlő jelfogó feltalálása után – bármekkora távolságra. Morse szavai szerint: „ … megkerülhetem az egész Földet.”

A jeladók és vevők továbbfejlődése csak minőségi fejlődést hozott, alapjaiban már nem érintette a jeltovábbítást. Megjelentek a betűíró, majd a drótnélküli távírók, ettől kezdve már nem kellett túlzott szakértelem az üzenetek elküldéséhez és visszaolvasásához.

A fejlődés következő nagy állomása a vezetéken való hangtovábbítás, azaz a telefon feltalálása volt. Számos használhatatlan kísérlet után egy Észak Skóciai ifjú zenetanárnak, Graham Alexander Bell-nek sikerült – hosszas kísérletezés után, 1875. június 2-án – két pont között villamos vezetéken hangot átvinni, 1876 február 14-én kapott szabadalmi védelmet a találmányára.

Azután hamarosan kitalálták a vezeték nélküli hangátvitelt, tért nyert a rádió, miközben mások azzal kísérleteztek, hogy ne csak írást és hangot, de képet is továbbítani lehessen mind vezetéken, mind pedig vezeték nélküli összeköttetéseken keresztül. Ezzel megszületett a televízió.

Mindezekre az informatikai találmányokra a koronát a 20. század talán legnagyobb találmánya, a számítógép tette fel, aminek a segítségével bármilyen információt bináris jelekké lehet átalakítani, a számítógépnek a hírhálózatra (telefon, rádió, TV) kötésével pedig egy másik számítógéphez lehet továbbítani. Megszületett a világméretű információs hálózat, az Internet, amin egységesen lehet szöveget, hangot és képet továbbítani, a vevőállomáson telepített szoftver segítségével tudja a felhasználó kideríteni, hogy milyen információt kapott a hálózaton.

Kovács Győző

Budapest, 2003. június 14.